Nem vagyunk egyedül

Régen olvastam egy indián mesét a farkasokról. Azokról a büszke ordasokról, akik mikor elérnek egy bizonyos érettségi korhatárt, kiválnak a csordából, önállósodnak és hasonló, kóbor társakat keresnek megalkotva egy új közösséget: „Üdvözöllek barátom. Próbálkozzunk a további életünk során, egymás mellett haladva új lehetőségek, remények felé elindulni, felfedezni azokat.” Ők különböznek egymástól, más és más csordákból jöttek és mégis együtt maradnak.

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, főleg egy-egy kíméletlen vita folytán, mikor is csak egyszerű tények megállapítása folyt, hogy szükséges-e? Némelyik vitázó túlhevülve csak a saját akaratát, igazát erőlteteti. Elfeledkezve az emberséges, embert szolgáló magatartásról.

Léteznek olyan helyzetek, amikor nem a saját elképzelésünkért kell kiállnunk. Ilyenkor mások szemében nőhetünk, épülhetünk. Tiszta szívvel haladhatunk együtt azokkal, akik velünk tartanak. Együttérzéssel, azokkal a cukorbeteg társainkkal, barátainkkal, akik ugyanezt az utat járják velünk.

Nem is nehéz! Ha ezt tesszük, jobban fogjuk érezni magunkat, jobb, egészségesebb emberekké válhatunk.

Végeredményben e cél elérése az egész emberiség célja.

Nem vagyunk egyedül