Az inzulin története

Véletlenek és tüneményes egyéniségek játszottak szerepet az inzulin felfedezéséhez vezető terápiás rejtély megfejtésében. Az életmentő gyógykészítmény a felfedezést követő évben szabadalom nélkül világszerte alkalmazást nyert, előállítói pedig orvosi és élettani Nobel-díjat kaptak.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a siker sztori sem jöhetett volna létre váratlan fordulatok, történeti esetlegességek és számos csodabogár tudós figura, valamint támogatást biztosító intézmény közreműködése nélkül. Így például nélkülözhetetlen volt, hogy a hasnyálmirigy funkcióit kutató Paul Langerhans már 1869-ben pontosan leírja az utóbb Langerhans-szigetekként. elnevezett kritikus területet a hasnyálmirigyben. Német kutatók, von Mering és Minkowski kutyákkal végzett kísérleteikben bizonyították, hogy a hasnyálmirigy eltávolítása után a vércukorszint megemelkedésével diabetikus kórkép alakul ki. Végül John James MacLeod, a cukorbetegségre specializálódott kanadai orvos biztosította a labort, ahol a hasnyálmirigy sziget-hormonjának kinyerésével sikerült bizonyítani, hogy az inzulin a felelős a vércukorszint lecsökkentéséért.

                  De ki volt az a kanadai fiatalember, aki már harminc évesen megkapta az ezért a teljesítményért járó Nobel díjat? Az inzulin felfedezésének e kulcsfigurája Frederick Grant Banting (1891-1941). Európai katonai szolgálatának befejezése után nem kapott megfelelő sebészi állást a torontói élettani intézetben, s ezért helyezkedett el félállásban az egyetemen. A kihívást jelentő feladatot az a körülmény teremtette meg, hogy 1920 októberétől előadásokat kellett tartania a szénhidrát anyagcseréről. A felkészülés során került Banting jegyzetfüzetébe a „diabetus” kifejezés, valamint von Mering és Minkowski kutyás kísérletének leírása.

A körülményekhez hozzátartozik, hogy munkahelyén nem sokra értékelték Banting tevékenységét, kutatómunkájához egy lehasznált labort tudott csak szerezni John James MacLeodtól. A felfedezés szempontjából döntőnek bizonyult, hogy segítőnek kapott két diákot, Charles Best (1899-1978) és Clark Noble (1900-78) személyében. Az asszisztenciára feltétlenül szüksége is volt, mert nem ismert minden fogást. Például a vércukor szint mérésére használt új módszert sem, amellyel csak tizedannyi (körülbelül két tized milliliter) vérre volt szükség, mint korábban. Segítségre szüksége volt az előkészítő műtét során is, hiszen sohasem végzett még az állatok kutatásában addigra már viszonylag elterjedt hasnyálmirigy operációt.

1921 augusztusában segédeivel kioperálták két kutya hasnyálmirigyét, s azt vizsgálták, milyen különbséget találnak köztük, ha az egyiküknek inzulin injekciót adnak. Az inzulint a helyi vágóhidakról szerzett állatok hasnyálmirigyéből vonták ki. A hormon elkészítéséhez előbb alkohollal hatástalanították a hasnyálmirigy enzimjeit, majd a szétdarabolt hasnyálmirigyből konyhasóoldatos kivonatot készítettek. A kísérlet be is bizonyította a sejtést, s Banting azonnal jobb kutatási körülményeket követelt McLeodtól. 1921. november 14-én egy tanszéki értekezleten bemutatót tartottak Besttel a kutatási eredményekről. Itt merült fel, hogy a bizonyítás legmegfelelőbb módja az lenne, ha az injekciókkal meg lehetne hosszabbítani a cukorbetegségben szenvedő kutyák életét.

A munkába ekkor bekapcsolódott Bert Collip (1892-1965) is – pontosabban McLeod kérésére, mint Rockefeller ösztöndíjas „rendes tudós” beszállt a csapatba, hogy letisztítsa, standardizálja és nyulakon tesztelje az inzulint. Később saját szerepét némiképp leértékelve azt nyilatkozta, bármelyik biokémikus megtehette volna ugyanezt. A Best által készített kivonatot 1922 januárjában először tesztelték egy 29 kilósra fogyott 14 éves cukorbeteg fiún. Az injekció hatására semmi nem történt, ezért megismételték a Collip által készített tisztított kivonattal. Tíz napig kapta az injekciót és teljesen megszűnt vizeletében a cukor. A későbbiekben az inzulininjekciók megtartása mellett visszatérhetett a normális életvitelhez.

Bantingék első eredményeit 1922-ben mutatta be a Canadian Medical Association Journal. Egy év sem telt el, s 1923-ban Banting és MacLeod megosztva megkapta az orvosi Nobel díjat. Banting saját részét Best-tel, Macleod pedig Collip-pel osztotta meg. Banting hamarosan professzori kinevezéshez jutott, 1930-ban pedig egy új intézetet is alapítottak számára.

 Az inzulin felfedezése – az 1920-as évek elején – sokakban azt a reményt keltette, ha inzulint adnak, nem szükséges a diéta. Az inzulinkezelés mellett azonban hamar megtapasztalták, hogy a betegeknek meghatározott szénhidrátot el kell fogyasztaniuk, különben hipoglikémia alakulhat ki. Az sem közömbös, hogy a napi szénhidrátmennyiséget hogyan osztja el az egyes étkezések között a beteg.

Alig telik el néhány év, és egyre több orvos azt vallja, hogy az inzulin mennyiségét a táplálék mennyiségével és minőségével összhangba kell hozni. Milyen jó szemlélet, amely még ma is megállja a helyét! Joslin, (Elliott P. Joslin, MD,1899 – Joslin Diabetes Center– http://www.joslin.org/)

a kor nagy diaetológusa azt mondja, hogy a cukorbeteg szénhidrát-toleranciája csak a bevitt inzulinmennyiségtől függ. Ezt a lehetőséget azonban senki sem használja ki, s még csak meg sem közelíti a bevitt szénhidrátmennyiség azt a szintet, amely egy-egy cukorbeteg ember szénhidrátszükségletét fedezné. Úgy vélem, hogy az akkori szénhidrát- beviteli javaslat (napi 60–100 g, nagyon ritkán napi 150–200 g) mai szemmel nézve mégiscsak alacsony. Pedig már adnak inzulint!

A bő táplálékfelvételt már akkor sem tartották helyesnek, mert elhízáshoz vezet, ha az nem tart lépést az energiafelhasználással. Azt is tapasztalják, hogy a jelentős testsúlynövekedés növeli az inzulinszükségletet.

( Összeállította: Tomek)