Ismeretes, hogy a cukorbetegség gyógyításában a híres amerikai diabetológus orvos, Joslin, három dolgot tartott hatékonynak: a rendszeres testmozgást, a megfelelő étrendet és az inzulinkezelést.
Pár évtizede ehhez csatlakozott negyedikként a betegek folyamatos oktatása, idegen szóval az edukáció.
Kiderült, hogy a betegek felvilágosítása saját betegségük természetéről, a veszélyekről, a teendőkről hatásosabb, mint a legkorszerűbb kezelési formák, amennyiben azok nem párosultak részletes felvilágosítással.
Számos példa bizonyította, hogy a kezelés leghatásosabb eszköze az egészséges életmód. Mit jelent ez?
1. A MOZGÁS
Kétségtelen, hogy a XX., XXI. század felgyorsult életritmusa kedvez a metabolikus szindróma kialakulásának. A ma embere ritkán, s nem rendszeresen mozog. Amikor hullafáradtan hazaér a napi munka után, a legtöbb embernek már nincs ideje, ereje, kedve tornára, futásra, még egy hosszabb sétára sem. Marad az üldögélés a tévé előtt egy kis rágcsálnivalóval, cukros üdítővel vagy sörrel. Sajnos, a sportolás a legtöbb esetben kimerül a futballközvetítés megnézésében. Ez az életmód vezet a gyors hízáshoz, ami tovább rontja életesélyeinket.
Pedig a mozgásnak számos jó hatása van. Először is segít a testsúlyt normalizálni: akadályozza a hízást, illetve segít fogyni. A mozgás hatására megnyílnak az izmok addig nem működő kis hajszálerei, javul a cukor beépülése a vázizomzat sejtjeibe, csökken az inzulin iránti érzéketlenség, az inzulinrezisztencia. A mozgás tehát általában csökkenti a vércukor szintjét, néha olyan hirtelen, hogy akár hipoglikémia is kialakulhat.
A jól képzett beteg már ismeri saját szervezetét, tudja, mennyi mozgás milyen mértékben csökkenti a vércukorszintjét. A rendszeres testmozgást, mint terápiás ekvivalenst, vagyis mint az egyik kezelési eszközt célszerű felhasználni mindkét típusú cukorbetegségnél.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy nem minden esetben csökkenti a mozgás a vércukor szintjét.
Ha a torna kezdetén túl magas a vércukorérték (15mmol/l feletti), akkor gyakran, paradox módon, inkább emelkedik a vércukorérték. Hasonlóan növekedhet a cukorszint, ha a mozgás kezdetekor a vérben savanyodás (acidózis) észlelhető. Ekkor célszerű előbb a hiperglikémiát, illetve az acidózist rendezni, s csak utána elkezdeni a mozgást.
A jól képzett beteg ismeri ezeket az eljárásokat, így a rendszeres mozgást valóban terápiás eszközként használja.
Vannak betegek, akik már az intenzív torna előtt korrekcióra kényszerülnek, az inzulinadagot a mozgás előtt – megbeszélés szerint – csökkenteniük szükséges. Mindenesetre nem árt, ha szőlőcukor-tabletta vagy édes ital van a tornázó, úszó beteg közvetlen közelében!
2. ÉTREND
Azt hihetnénk, hogy a diabéteszes étrend hosszú idő óta stabil, változatlan.
Ma úgy látjuk, hogy a legtöbb változás éppen a cukorbeteg étrendjében következett be. Az inzulin felfedezése előtti időben a betegeket húslevesen és feketekávén kísérelték meg minél tovább életben tartani. Az 1-es típusú betegek persze így is rövidesen meghaltak. Az inzulin felfedezése rövid ideig azt az illúziót keltette, hogy mindent ehetnek a betegek, hiszen csak az inzulin dózis függvénye, hogy a felszívódó táplálék, akár natív – természetes – cukor eltűnjék a vérből. Az Egyesült Államokban a 30-as évek elején gyermekgyógyászok próbálkoztak a teljesen szabad étrenddel, azaz a cukorbeteg gyermekek ugyanazt ehették, mint az egészségesek. Sajnos a súlyos szövődmények, elsősorban a szemészeti elváltozások rohamosan megszaporodtak. Csakhamar kiderült, hogy ez valóban csak illúzió, a diétának nagyon szervesen kell illeszkedni a beteg életrendjébe.
Biztosan gyakran forgatjátok a különböző tápanyagtáblázatokat, ahol pontosan le van írva, hogy adott táplálékféleség egységnyi mennyisége mennyi szénhidrátot, fehérjét, zsírt tartalmaz. Ennek ismerete fontos, de néha félrevezető. Nézzünk egy példát! Ha azonos mennyiségű szénhidrátot tartalmazó burgonyát és száraz babot hasonlítunk össze, meglepő eredményre jutunk. Azt várnánk, hogy mivel közel azonos szénhidrát-tartalmuk, elfogyasztva azonos léptékű vércukorszint-emelkedést idéznek elő. Meglepő, de a burgonya sokkal kifejezettebb hiperglikémiához vezet, mint a száraz bab. Az utóbbi szénhidráttartalma ugyanis nem szívódik fel teljes mértékben, mert a jelentős részben cellulózból álló héj változatlanul kiürül. Tehát az azonos szénhidrát-tartalmú élelmiszerek távolról sem okoznak azonos vércukorszint-növekedést.
Ilyen megfigyelések alapján alkották meg a táplálékok glikémiás indexét.
Ez az index azt fejezi ki, hogy egységnyi súlyú táplálék vércukorszint-növelő hatása hogyan viszonyul a 100%-osnak tekintett egységnyi súlyú cukor hiperglikémizáló hatásához. Vannak magas glikémiás indexű táplálékok, s vannak nagyon alacsony indexűek. Az utóbbiak a magas rosttartalmú zöldségek, a teljes kiőrlésű gabona-féleségek, míg az előbbiekhez tartozik a cukron kívül a burgonyapüré, a fehér kenyér, a kalács, a fehér rizs stb. Ezért nem elegendő, ha ismerjük valamely táplálékféleség szénhidráttartalmát, figyelembe kell vennünk a glikémiás indexet is. Nyilvánvaló, hogy a cukorbetegeknek, de a túlsúlyos-oknak is elsősorban az alacsony glikémiás indexű táplálékokat kell előnyben részesíteniük.
Kevés területe van a diabetológiának, ahol olyan homlokegyenest ellenkező tanítások voltak, mint éppen a dietétika.
Alapvető szempont az étrend megbeszélésekor, hogy az mindig individuális, azaz személyre szóló legyen, alkalmazkodjék a beteg életmódjához, testsúlyához, igényeihez, a kezelés módozataihoz – tabletták vagy inzulin, ebből mikor, milyen, mennyi stb. -, s persze a realitáshoz.
Minden részletet meg kell beszélni a beteggel, mert csak akkor lehet a dieto-terápia eredményes, ha a páciens mindennel tisztában van: ha ismeri az egyes ételféleségek összetételét, glikémiás indexét; ha tudja, hogy a testmozgás hogyan befolyásolja a vércukrát, hogyan illeszkedik a mozgás az étkezésekhez. Ezen kívül NAGYON FONTOS a beteg számára, hogy tegyen szert minél több étkezéssel kapcsolatos tapasztalatra, azaz nézze meg több alkalommal, hogy bizonyos ételféleségek hogyan befolyásolják a vércukorszintjét, hogyan viszonyul egymáshoz étkezés és mozgás, figyelje meg ennek részleteit, azaz ismerje meg, hogyan reagál a kezelési formákra a szervezete. Ha a beteg szert tesz ilyen tapasztalatokra, a későbbiekben sokkal harmonikusabban lehet beállítani a cukoranyagcseréjét.
3. INZULINKEZELÉS
Kevés olyan területe van a medicinának, jelesül a terápiának, ahol néhány évtized alatt olyan gyökeres változások mentek végbe, mint az inzulinkezelés területén.
A humán inzulinok bevezetésével megoldódni látszott az inzulinkezelés problematikája. Azt lehetett gondolni, hogy az emberi inzulinnál nem lehet tökéletesebb inzulint előállítani, hiszen ez már valóban a hiányzó inzulin teljes értékű pótlása, valódi oki kezelés.
Sajnos, az orvosok is gyakran figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a legjobb inzulinkészítmények sem nyújtanak valódi oki terápiát, ugyanis, a kívülről bejuttatott inzulin egészen más utat tesz meg a szervezetben, mint a béta-sejtekben termelődő. Mondhatjuk, hogy az inzulinkezelés nem valódi helyettesítő terápia, mert az inzulint nem oda, nem a szükséges adagban és nem
akkor adjuk, ahogy arra a szervezetnek szüksége lenne. Ugyanis nem tudjuk pontosan követni a Langerhans-szigetek inzulintermelő kinetikáját (az inzulin-termelési és kiáramlási sebességét) a legtökéletesebb készítményekkel sem. Az utóbbi időben már elhúzódó hatású inzulin analógokat is előállítottak, hazánkban is hozzáférhető az egyik ilyen készítmény, az inzulin glargyn
(Lantus).
Világszerte gyűlnek a kedvező tapasztalatok, amelyekhez már bőséges hazai adatok is csatlakoznak. Úgy tűnik, hogy ez a tartós analóg igen egyenletesen adja le az inzulint, nincs maximális hatása, vagyis nincs „csúcsa”, ami igen előnyös tulajdonság.
Hazai tapasztalat – amely megegyezik számos európai ország tapasztalataival -, hogy a tablettával kezelt betegeket túl későn állítják át inzulinra.
A cél mindenekelőtt a normoglikémiát legjobban megközelítő, ideális esetben azt elérő cukoranyagcsere tartós biztosítása. Ha ezt kombinált tablettás kezeléssel már nem lehet elérni – szigorúan betartott étrend, rendszeres testmozgás ellenére sem -, akkor nem szabad késlekedni az inzulinterápia bevezetésével. Első lépcsőként a lefekvéskor adott elhúzódó hatású inzulin, jó esetben elhúzódó inzulinanalóg + nappali kombinált tablettás kezelés javallt.
Az inzulinkezelés még ma is bizonyos fokig művészet, sikeréhez elengedhetetlen az orvos, a gyógyító team (csapat) valamennyi tagja és a beteg közötti felhőtlen, őszinte kapcsolat.
(Összeállította Tomek, forrás:”Dr. Halmos Tamás, Cukorbeteg a családban”)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: